Ullmann Ágnes története 20. századi történet: út a 2. világháború utáni kolozsvári nihilből a budapesti liszenkóizmusba, majd – leendő Nobel-díjasok segítségével – kalandos emigráció a világ egyik vezető kutatóintézetének jónevű laborjába. Tudomány, történelem, hosszúposzt.

Prológus

A lakókocsiba bemászó vámtisztek árnyékként követték Helmet a konyha után a fürdőszobába is, ahol egyből felkeltette érdeklődésüket a kád alá beszorított nagyméretű fadoboz. “Csak a szennyest tartjuk ott” – bizonygatta a vámosoknak Helm, de ezzel nem győzte meg őket. Látni akarták a doboz tartalmát. A helyszűke miatt a szennyestartó ajtaja csak résnyire nyílt, a feltáruló üregben az elemlámpák fénye pár fehér szövetdarabra esett. A doboz teljes felnyitása a fürdőszoba szétszerelését igényelte volna, így némi vita után a vámosok letettek tüzetesebb vizsgálatáról – mit sem sejtve a vásznak alatt kucorgó két halálra vált alakról –, és a lakókocsi többi helységének szentelték figyelmüket. Közel egy óra kutakodás után a Helm család folytathatta útját Ausztria felé, a vasfüggöny túlsó oldalára. És ott volt velük a fadobozban kucorgó fiatal házaspár.

Advertisement

Ullmann Ágnes és Erdős Tamás a háború után lassan éledező magyar molekuláris biológia két kiemelkedően tehetséges alakja volt, akik disszidálásukkal húsz év szabadságvesztést (az ‘56-os Petőfi-körös tevékenységéért már börtönviselt Erdős esetében még rosszabbat) kockáztattak. De gondolkodás nélkül vállalták – hogy a mindennapjaikra rátelepedő szürkeségtől, a fojtogató szovjet ideológiától, a munkájukat ellehetetlenítő liszenkóizmustól szabadulhassanak. Szökésük felett a kor egyik biológusóriása, a későbbi Nobel-díjas Jacques Monod bábáskodott, aki a francia ellenállásban szerzett tapasztalatait is latba vetette az akció sikeréért. Helmék lakókocsija egy hosszú, néha reménytelenséggel, máskor szürreálisan valószínűtlen szökési tervekkel szegélyezett út boldog végét jelentette a két szökevény számára. És egyben egy új élet kezdetét.

Az ifjú bacillusvadász

Ullmann Ágnes 1927-ben született Szatmáron, ahol a város multietnikus szellemiségével összhangban gyerekként felváltva használta a magyar, a román és a német nyelvet. Az általános iskolában még nyoma sem volt a későbbi természettudósnak. A tananyag helyett a sport vonzotta, atlétikában, evezésben, teniszben, asztaliteniszben egyaránt sikeresnek bizonyult. A sportolás később, a világháború kitörése után védekezési mechanizmussá is vált számára; az atlétikai pálya menekülést biztosította a háborús hétköznapok problémái elől. A rendszeres sport és egyik első edzője együtt tanították meg a lelkes tinédzsert a gyakorlás fontosságára: miután egy versenyen kikapott 100 méteres síkfutásban, az edző azt tanácsolta, ne másokhoz akarja mérni magát, ha sikeres akar lenni, mindig arra törekedjen, hogy minden nap kicsit jobb legyen, mint az előző napon.

Advertisement

Ekkor a család már Aradon élt, ahol a német megszállás után kinézetének köszönhetően Ullmann akaratlan haszonélvezője lett a nácik megrögzött sztereotipizálásának. A szőke loknis, fehér zoknis lányt a megszállók a helyi Hitlerjugend tagjának nézték, így viszonylag szabadon járhatott-kelhetett a városban, amit a család ki is használt.

A tudomány iránti szenvedély is az aradi évek alatt jelent meg, és a tizennegyedik születésnapjára ajándékba kapott “Bacillusvadászok” c. könyvnek köszönhetően egyértelművé vált, hogy a kutatói pálya az, ami a kislány érdeklődését a leginkább felkelti. Paul de Kruif gyönyörűen illusztrált könyve a mikrobiológia hőskorát mutatta be, Spallanzani, Leeuwenhoek, Pasteur, Koch és Erlich munkásságán keresztül, és nemcsak pályaválasztásában segítette Ullmannt, de a polihisztor Pasteur személyében példaképet is biztosított. A sors fintora – vagy ajándéka –, hogy tizenhét évvel később Ullmann a Pasteurről elnevezett intézetben dolgozva kezdhette újra életét.

Az aradi román középiskola elvégzése után a Kolozsvári Egyetem jelentette a következő természetes állomást a kutatói pályára aspiráló Ullmann számára. De 1945-ben Kolozsvár igazi senkiföldje volt. Bár a párizsi békeszerződést csak két év múlva ratifikálták, a vesztes háború után már sejthető volt, hogy nem kerül vissza Magyarországhoz. A város civil lakosságának nagy része elmenekült, de az Opera ennek ellenére működött, és az egyetemisták szinte egyetlen szórakozását nyújtotta. A vasfüggöny lezárulta előtt olyan nyugati művészek léptek fel, mint Jacques Thibaud vagy Yehudi Menuhin, máskor Tristan Tzara adott elő dadaizmusról és szürrealizmusól. A pezsgő kulturális élet azonban csak még élesebbé tette a kontrasztot az egyetemi oktatás siralmas színvonalával, amit a tudásszomjtól vezérelt fiatal Ullmann nem is bírt sokáig, és két évvel később, 1947-ben átiratkozott Budapestre, az ELTE kémia szakára.

A váltás egy sokkal pezsgőbb, színvonalasabb közegbe juttatta a kutatónak készülő fiatal lányt, de az erős szovjet behatásról tanúskodó tananyag már jelezte, hogy a sikeres tudományos munkához szükséges szabad, kritikus légkör Budapesten sem elérhető. A dialektikus materializmusból kötelező vizsga csak a kisebb kellemetlenség volt, sokkal nagyobb gondot jelentett mindenki számára, akit a molekuláris biológia kicsit is érdekelt, hogy ez az időszak egybeesett a legsötétebb és legtudománytalanabb liszenkóista és micsurinista tanok erőltetésével, a Nyugaton robbanásszerűen fejlődő genetika tiltani való “burzsoá tanná” nyilvánításával. A kozmopolita közegből érkező Ullmannt hamarosan elkezdte nyomasztani a nyugati tudománnyal és művészettel folyamatosan leszámolni igyekvő szovjet típusú dogmatizmus, amely a dialektikus materializmus érdekében száműzni igyekezett a mendeli genetika szabályait is.

Liszenkóizmus és forradalom

Ullmann 1948-ban ismerkedett meg a NÉKOSZ-igazgató Ádám Györggyel. Kettejük közt közvetlen, baráti viszony alakult ki, a fiatal diáklány nyíltan beszélt Liszenkóval szembeni szkepticizmusáról is. Ádám az illegális kommunista mozgalmakkal való kapcsolata miatt a háború előtt emigrációba kényszerült, visszatérte után azonban a Szabad Nép és az Új Magyarország vezető újságírója, az MTI közgazdasági kiadványának főszerkesztője lett. Ebben a minőségében azon kevesek közé tartozott, akik az országban továbbra is rendszeresen hozzáfértek nyugati újságokhoz. Így került kezébe a Camus által alapított és szerkesztett baloldali Combat egyik 1949-es száma, amelyben Monod vitriolos kritikával szedte darabokra a liszenkóizmust és az azt lehetővé tevő politikai berendezkedést, a francia baloldali körökben nagy port kavart “Liszenko-affér” keretében. Amikor Ádám Ullmann kezébe nyomta a cikket, az a villámütés erejével hatott ifjú pártfogoltjára, aki elhatározta, bármibe is kerül, személyesen találkozni fog Monod-val. Egy évtizedet kellett várnia.

Az egyetem elvégzése után Ullmann a frissen alakult Orvos Vegytani Intézetbe került, ahol Straub F. Brunó irányítása mellett kezdte el az oktatást és a kutatást. Közben egyre nyomasztóbbá vált az élet Magyarországon. 1949 nyarán, Rákosi fokozódó paranoiájának tüneteként, a magyar kommunisták és moszkoviták harcának eredményeként elkezdődött a későbbi Rajk-per vádlottainak letartóztatása. Ádám Györgyöt éjszaka vitte el az ÁVH a lakásáról, hogy később mondvacsinált indokokkal 10 év börtönre ítéljék kémkedésért. A Rajk-per értelmetlensége önmagában is elborzasztotta Ullmannt, de mindez kevésbé érintette személyesen. Annál inkább az ÁVH kora reggeli látogatása és az azt követő hosszas kihallgatássorozat, amit annak köszönhetett, hogy egy jugoszláv biológussal dolgozott együtt. A Sztálinnal és rendszerével ekkortájt szakító Jugoszlávia polgárai mind “imperialista bérenccé” váltak a rákosista rezsim szemében, így a velük való interakció gyanússá tett mindenkit. Ullmannt másfél nap után elengedték, ám egyik kollégája kevésbé volt szerencsés: egy kirakatperben elítélték és kivégezték.

Advertisement

Az oktatásban csak a dialektikus materializmussal kompatibilisnek nyilvánított ismereteket lehetett tanítani, és gyakorlatilag minden valamirevaló tudományos felfedezés esetében az orosz/szovjet tudósok elsőbbségét kellett hangsúlyozni, még ha nyilvánvalóan nem volt semmilyen alapja sem az állításnak. A rendszer természetesen kontraproduktív volt, az értelmesebb diákok hamar átlátták a “mindent az oroszok fedeztek fel” elv abszurditását, és egy idő után már automatikusan azt feltételezték, hogy minden ilyesmi történelemhamisító fabrikáció – így eshetett meg, hogy egyik órája után Ullmanntól megkérdezte egyik diákja: de valójában ki fedezte fel Mengyelejev periódusos rendszerét.

A rendszerszintű őrület Sztálin halála után, 1953-ban kezdett enyhülni. A mentorát vesztett Rákosi hatalma megrendült, fokozatosan félreállították. A hatalomra kerülő Nagy Imre sokkal toleránsabb volt a kritikus véleményekkel és publikus vitákkal szemben. 1955 elején a párt ifjúsági szervezetén, a DISZ-en belül megalakult a később híressé lett Petőfi-kör, amelynek égisze alatt a mozgalom reformra vágyó értelmiségi vezetői gyűltek össze vitaesteket tartani. Ullmann, valamint férje, Erdős Tamás maguk is résztvevői voltak a kezdetektől ezeknek a vitáknak,Ulmann a később tízezres tagságot magáénak tudó kör 21. számú tagja lett.

Az enyhülés nem tartott sokáig. 1955 áprilisában a megromlott egészségi állapotú Nagyot “antimarxista, antileninista, pártellenes” nézetei miatt leváltották, és megkezdődött a keményvonalas diktatúra restaurációja. A lakosság enyhülést kívánó része és a párt moszkovita tagjai nagyon eltérő, egyre kevésbé összeegyeztethető jövőképpel rendelkeztek, így a konfliktus kialakulása csak idő kérdése volt. Az 1956. október 23-án kirobbanó forradalom még a Petőfi-körösöket is váratlanul érte. Svédországban tartózkodó férje hiányában Ullmann előbb egyedül, majd hazaérkezése után közösen vetették bele magukat a forradalmi aktivitásba. Az október 28-án, az ELTE központi épületében megalakuló Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságában (MÉFB) vezető tisztséget betöltő Ádám György felkérésére Ullmann a Bizottság egyik koordinátora lett.

Advertisement

A forradalom leverése után Ullmann számos diákja és MÉFB-es kollégája börtönbe került. (A legismertebb közülük a később halálra ítélt Tóth Ilona, akit első éves medikusként Ullmann általános kémiára oktatott, és akivel még a forradalom előtt számos politikailag kényes kérdésben megosztották a véleményüket). Csodával határos módon Ullmann maga megúszta a letartóztatást (a legtöbb árulkodó dokumentumot időben megsemmisítette), ellentétben férjével, akit 1957. március 14-én elvittek a kádári titkosrendőrség emberei, és több hónapra börtönbe zárták. A félelem és bizonytalanság légköre újból mindent belengett, és rányomta a bélyegét az oktatásra és kutatásra is.

Pár hónappal később a fehérjeszintézis mechanizmusát kutató Ullmann meghívást kapott a Society for Experimental Biology egyik londoni szimpóziumára. Az említett tudományág épp aranykorát érte, számos, ma már triviálisnak tűnő kulcskérdés várt még tisztázásra. Bő évtizeddel azt követően, hogy a korábban “unalmas molekulának” tartott DNS-ről kiderült, az alkotja a sejtek örökítőanyagát, és négy évvel a legendás kettős-spirál szerkezet felfedezése után még mindig rejtély volt, fizikailag hogyan kódolja a DNS a fehérjék szerkezetét, és a sejtben miképp alakul át a DNS-kód fehérjévé. Ebben a közegben a londoni szimpózium igazi csemegének ígérkezett, és valóban, itt tartotta meg mára legendássá váló előadását Francis Crick, amelyben egyrészt megfogalmazta a később “központi dogmaként” elterjedt tételt – mely szerint az információáramlás a DNS szekvenciától a fehérjék aminosavsorrendje felé egyirányú (és mellesleg posztulálta a később valóban megtalált, de akkor még ismeretlen messenger RNS létezését, ami a a DNS és a fehérje közt hírvivőként funkcionál) –, valamint azt is megjósolta, hogy a DNS-en egymás utáni tripletek kódolják az egyes aminosavakat.

Nem meglepő, hogy Ullmann kapva kapott az alkalmon, megkísérelte a lehetetlent – a posztötvenhatos paranoiában útlevelet szerezni –, hogy részt vehessen a szimpóziumon. Hogy ez mégsem sikerülhetettt, az végül nem a magyar hatóságokon múlt: csodával határos módon az útlevelet megkapta Ullmann (feltehetőleg segített, hogy a kérés során nem az épp börtönben ülő férje nevét haszálta), és végül a brit hatóságok csökönyössége miatt nem jutott hozzá a beutazáshoz szükséges vízumhoz. Az érvényes útlevél azonban soha vissza nem térő alkalmat kínált tálcán Ullmann számára, hogy megvalósítsa régi tervét, és találkozzon Jacques Monod-val.

Monod

Monod amerikai és francia szülők gyerekekeként született Párizsban, Cannes-ban, a tenger mellett töltötte gyerekkora nagy részét. Apja, Lucien festő, művészettörténész, szabadgondolkodó volt, és a család művészetek és irodalom iránti rajongása Jacques-ra is átragadt. Maga is tehetséges csellista és karmester lett, különösen Bach-darabokat vezényelt sikerrel. A család szemszögéből minden adva volt, hogy nagy művész legyen belőle, zenei karrierjének egyetlen dolog állhatott az útjába: a biológia iránti vonzódás, ami részben apjának Darwin iránti, fiára is átragasztott rajongásából eredt.

A Sorbonne elvégzése után a fiatal Monod sokáig csak sodródott, kereste az ideális témát doktori munkájához. Grönlandi expedíciókon vett részt, majd a kaliforniai Pasadenában az ecetmuslicákon végzett kísérleteiről híres genetikus, Thomas Morgan laboratóriumában is eltöltött egy évet (ami alatt tudományosan nem sokat ért el, de annál inkább belevetette magát a dél-kaliforniai társadalmi életbe). Párizsba visszatérve a baktériumtenyészetek növekedését kezdte tanulmányozni, ami abban az időben nem tűnt az égető biológiai problémák egyikének, így akkori témavezetője sem lelkesedett különösen Jacques munkájáért (ami, a történelmi hűségért tegyük hozzá, évtizedekkel később Nobel-díjhoz vezet, illetve a modern genetika egyik alapkoncenpciójához, az operon-modellhez). A háború kitörése után a munkája biztosította azt a fedezéket, amely mögé rejtőzve Monod egyre fontosabb szerepet vállalhatott a francia ellenállásban. A háború végére Malivert fedőnév alatt az FFI egyik legfontosabb parancsnokává vált, az ő kezében futott össze a főváros körüli szabotázsakciók szervezése.

Advertisement

A béke kihirdetése után Monod leszerelt, és szinte azonnal visszatért a laboratóriumba. Előbb visszatért a Sorbonne-ra, hogy folytassa munkáját, de hamarosan André Lwoff invitálására átköltözött a Pasteur Intézetbe, ahol egyre érdekesebb dolgokat mutatott ki a baktériumok cukorhasznosítása mögött rejlő folyamatok kapcsán. Egyik központi kutatási témája annak feltárása lett, hogy miként tudja eldönteni egy baktérium, hogy adott típusú cukrot tartalmazó táptalajon csak az adott cukrot lebontó enzimeket termelje. (Mai fejjel ez nem tűnik izgalmas témának, de tökéletes modellnek bizonyult annak megértésére, miképp szabályozódhat a fehérjeszintézis, ami, mint láttuk, a kor egyik központi kérdése volt.)

Az ellenállásban töltött évek nem múltak el teljesen nyomtalanul. Az egyik kézzelfogható emléke ennek az időszaknak a tartós barátság Camus-vel, illetve a folyamatos gyanakvás a totalitarianizmusba sodródó rezsimekkel szemben. Baloldali múltjuk ellenére Camus-vel karöltve egyre kritikusabbá váltak a sztálinizmus abszurditásaival, illetve az azt relativizáló francia értelmiségiekkel szemben. Ez vezetett ahhoz is, hogy a Combat lapjain Monod aktívan szállt síkra a liszenkóizmus értelmetlensége és kontraproduktivitása ellen. A karakán kiállás pedig, mint láttuk, inspiráló volt a vasfüggöny túloldalán is, az Ullmannhoz hasonlóan normális élet után vágyakozó kutatók számára.

Először a Pasteurben

Ullmannak végül a brit elutasítás ellenére – az ismerős budapesti francia konzul segítségével – sikerült francia vízumot beszereznie, így pár héttel később, 1958 januárjában a Gare de l’Est-en szállhatott le a Budapestről érkező vonatról. Párizsban férje rokonsága révén sikerült kapcsolatba lépnie Monod-val (Tamás nagybátyja ismerte Monod unokatestvéreit, akik a kutatóval együtt harcoltak az ellenállásban), és elérnie, hogy fogadja őt.

Advertisement

Így néhány nappal később egy reggel a kísérleteire koncentráló, szórkozottan baktató Monod-t egy ideges, fiatal magyar kutatónő várta titkárnője, Madeleine Brunerie irodájában. Hgy végre találkozhasson példaképével. Az idős, szakállas, megfontolt tudósra váró Ullmannt meglepetésként érte, hogy egy fiatal, Brahms-concertót fütyörésző kutató jött be a szobába. Az első találkozás nem is tartott sokáig: a bemutatkozás után Monod megkérte Ullmannt, hogy másnap tartson előadást doktori munkájáról az Intézetben, majd elrobogott, hogy élete egyik kulcskísérletét, a részt vevő kutatók vezetéknevei alapján egyszerűen PaJaMo kísérletnek becézett munkát kiértékelje.

Másnap Ullmann bemutatta eredményeit a galambhasnyálmirigyben lezajló amiláz enzim szintéziséről, ami után Monod udvariasan megkérdezte, hogy mit csinál Párizsban, és hogy meddig akar maradni. Összes bátorságát összeszedve Ullmann azt válaszolta, ha Monod megengedi, hogy a laboratóriumában dolgozzon, akkor hat hétig maradhat, ellenkező esetben rövidesen vissza kell térnie Budapestre. Az irodájában Monod felvázolta, hogy milyen aktív kutatási témák futnak az ő neve alatt, és rábízta Ullmannra, hogy eldöntse, kivel akar dolgozni.

Így került a magyar kutató az antibiotikumok fehérjeszintézisre gyakorolt hatását vizsgáló Francois Gros mellé, ami később különösen jó választásnak bizonyult. Az elkövetkező hat hétben a tudásszomjtól vezérelt Ullmann sikeresen elsajátította a bakteriális genetika alapfortélyait, és ha az idő rövidsége miatt itt nem is sikerült neki áttörést elérnie a vizsgált kérdésben, az itt szerzett tudást Budapestre visszatérve kamatoztatni tudta. Mindez nem is volt teljesen triviális, hiszen a fiatal kutatónőnek a liszenkóizmus térnyerése miatt alig volt korábban alkalma a genetikai kísérletek eredményeivel és logikájával megismerkedni, így az intézetben zajló beszélgetések sem mindig voltak könnyen követhetők a számára. Itt a Pasteur egy neves és rendszeres látogatója, a polihisztor Szilárd Leó segítette ki, aki örült a lehetőségnek, hogy anyanyelvén beszélhet, és röviden elmagyarázta Ullmann-nak, miről is szólnak az izgatott beszélgetések. (Szilárd egyébként látogatásai során nemcsak passzív résztvevője volt a Pasteur Intézet életének, őszinte kíváncsiság fűtötte az itt zajló kutatások iránt, sokat beszélt az Intézet dolgozóival, és a már említett PaJaMo kísérlet helyes értelmezésében is fontos szerepe volt.)

Advertisement

Közben az is kiderült, hogy a vasfüggönyön túli áldatlan állapotok és megkötések miatt a kutatók olyan dolgokat voltak kénytelenek megtanulni, amelyekkel nyugati kollegáiknak sosem kellett foglalkozniuk. Egy szombat reggelen az intézet folyósóján Ullmann kisebb csődületre lett figyelmes; mint kiderült, egy Spinco márkájú centrifugát álltak körül fejüket vakaró kollégái, azon töprengve, mi lehet a baja a nem működő gépnek. Ullmann két perc alatt megoldotta a problémát (a forgó rotor elektromos kapcsolatát biztosító tű esett le), ami természetesen azon nyomban kivívta a többiek elismerését. Persze mindehhez szükség volt a szerencsére is: nemrég helyeztek üzembe egy hasonló centrifugát Ullmann budapesti munkahelyén is, de mivel az ilyen készülékek Magyarországon embragó alá estek, lényegében darabonként kellett becsempészni, majd összeszerelni. Így Ullmann elég jól ismerte a belső felépítését, illetve azt is, hogy mi a leesett tű szerepe, és hova kell visszatenni.

A közös munka során közeli barátság alakult ki Ullmann és Gros között, amelynek eredményeként egy idő után előbbi bevallotta, hogy szeretné elhagyni Magyarországot, és Franciaországba költözve hosszú távon is a Pasteur Intézetben dolgozni. Gros bátorította, hogy mindezt vallja be Monod-nak, de Ullmannak ehhez nem volt bátorsága. Végül Gros közbenjárására Ullmannt másnap Monod vacsorára hívta, ahol felesége, Odette mellett testvére, Philippe is részt vett. Utóbbi ‘56-ban a francia Külügyminisztériumban dolgozott, és számos Ausztriába került magyar menekültön is segített. Így természetes volt, hogy a beszélgetés egy idő után a forradalomra terelődött. Ullmann hosszasan mesélte élményeit, ami nagy hatást gyakorolt a többiekre.

Ugyan Ullmann ekkor már ismerte Monod ellenállásbeli múltját, de még így is megdöbbent, amikor utóbbi kijelentette, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy Ullmannt és Erdőst kimenekítse Magyarországról. A meglepett Ullmann kérdésére, hogy miért segítene neki, a válasz őszinte és egyszerű volt: “Ez emberi méltóságbeli kérdés.”

Advertisement

A találkozó után Monod mindent megtett, hogy Ullmann hozzáférhessen olyan irodalmi alkotásokhoz, amelyeket Magyarországon betiltottak, különös tekintettel azokra, amelyek kritikusak voltak a kommunizmussal szemben. Így ismertette meg vele Camus műveit, Trockij önéletrajzát, Koestler “Sötétség délben”-jét.

A hat hét hamar elszaladt, és végül Ullmann felszállt a Budapestre tartó vonatra. Monod azonban tartotta a szavát, és pár hét múlva levelet küldött, amelyben nagyon fontos kísérletek befejezése céljából visszahívta a Pasteur Intézetbe. A meghívó elsősorban arra szolgált, hogy lehetőséget adjon Ullmann-nak útlevele megújjítására, és így arra, hogy egy évvel később, 1959 márciusában ismét Párizsba utazhasson.

A közbeeső hónapokat egyáltalán nem töltötte tétlenül. A Gros-tól eltanult technikák segítségével Ulmann férje munkájába kapcsolódott be. Erdős, aki korábban Szent-Györgyi Albert tanítványa volt, a Korányi Intézet tuberkulózis-kutató részlegén dolgozott, és a streptomicin antibiotikum hatását vizsgálta különböző Mycobacterium-fajokon (ezek olyan batktériumok, amelyek a TBC kórokozójával rokonok, így jó modellként szolgálnak utóbbi tanulmányozására). A közös munka hihetetlenül sikeresnek bizonyult. Szűk egy év alatt kimutatták, hogy a streptomicin a fehérjeszintézis gátlásával fejti ki antimikrobiális hatását, és a rezisztens törzsekben ez a gátlás marad el. Hogy ez mennyire új és fontos eredménynek számított abban a korban, jól mutatja, hogy a páros a már akkor is a világ egyik legrangosabb lapjának számító Nature-ben két cikket is közölt gyors egymásutánban. (Hasonló teljesítményt azóta is kevesen mondhatnak magukénak Magyarországon.) (Megj.: Ullmann tudományos munkásságáról itt lehet hosszabban olvasni.)

Advertisement

Márciusban Ullmann visszatért Párizsba, ezúttal több hónapra (Monod elintézte, hogy számos előadás-felkérést kapjon, ezzel praktikus indokot adva a hosszas távolmaradásra). A terv egyszerű volt: Ullmann így már Magyarországon kívül volt, és csak Tamás szökését kellett megszervezni. Az akcióban kulcsszerepet kapott Kövesi Endre, a Bécsben élő ‘56-os emigráns, Tamás régi barátja.

Újra Párizsban

Kövesi 1930-ban született (apját Steinernek hívták, innen a magyarítás), a vészkorszakot Sztehlo Gábor egyik gyermekotthonában vészelte át. Szüleit Auschwitzba deportálták, ahonnan csak az anyja tért haza, és a háború után a fiú számára Erdős Tamás egyfajta pótapai szerepet töltöttbe, innen eredt az ismeretség. Az ifjú Kövesi az ötvenes évek elején hangját hallató szocreál költőnemzedék tagja lett, 1951-ben Pál Józseffel és Tímár Györggyel közösen jelent meg a “Három fiatal költő” című kötet, majd a Szabad Nép szerkesztőségébe került. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt a sajtóban is lehetővé vált a kritikusabb cikkek publikálása, így jelenhetett meg 1954 szeptemberében Kövesi A “nagyvonalú” Szlota és cinkosai című oknyomozó riportja, amelyben egy helyi kiskirály felső jóváhagyással végrehajtott csalásait, sikkasztásait mutatta be. (A riport alapján készült a Keserű igazság” című film is, amelynek Kövesi az egyik forgatókönyvírója is lett, de ‘56-ban a bemutatásával szinte egy időben be is tiltották.)

Advertisement

A “Szlota-ügy” leleplezésének köszönhetően Kövesi tekintélyre tett szert kollegái között, de ebből nem nagyon volt alkalma profitálni. Az októberben megtartott Szabad Nép-taggyűlésen kisebb botrányt keltett azzal, hogy a sajtó függetlensége mellett tört lándzsát, ami a hivatalos pártlap esetében annyira radiklális véleménynek számított, hogy még a szerkesztőség Nagy Imre-párti szárnya sem állt ki mellette, decemberben el is távolították a laptól. 1956 őszén írószövetségi ösztöndíjjal Bécsben tartózkodott, és már nem is tért később vissza.

Kövesi 1959-ben Párizsba utazott, hogy aktuális barátnőjét meglátogassa, és a városban tartózkodó Ullmann meghívására elment a Pasteur Intézetbe is, ahol találkozott Monod-val. Amikor kiderült, hogy a barátja megszöktetését tervezik, azonnal felajánlotta, hogy szívesen vállalja a közvetítő szerepét. Bécs egyébként is ideális közelségben volt Budapesthez, és Kövesi számos ismerőse járt rendszeresen át a magyar–osztrák határon.

A kulcskérdés az volt, hogy miképp hozzák ki Magyarországról Tamást. Ez nemcsak a szöktetés konkrét fizikai módját jelentette, hanem azt is, hogy kiben bízhatnak eléggé, hogy segítsen, valamint honnan szereznek elég pénzt, hogy a műveletet finanszírozzák.

Advertisement

Bécsbe visszatérve Kövesi kapcsolatba lépett egy linzi csempészcsoporttal. A csoport vezetője beleegyezett, hogy egy rendszeres dunai járaton kicsempészik Tamást, de nem olcsón. Mint arról Kövesi az alkudozásról beszámoló levelében megírta Monod-nak, minimum 3000 dollárra kell számítani, de várhatóan még nagyobb lesz a végső összeg.

A pénz viszonylag hamar összejött, köszönhetően a Pasteurben dolgozók adakozó kedvének, illetve Erdős és Ullmann külföldi ismerőseinek. Ám végül mégsem lett semmi a tervből. A kinézett hajó kapitánya vonakodott beszállni a szerinte nagyon kockázatos vállalkozásba – hosszas rábeszélés után is csak annyit mondott Kövesinek, hogy ő aktívan nem vesz részt a dologban, de ha a tudomása nélkül valaki felmászik a hajójára, arról persze nem tehet, ha rendőrségi ügy lesz is a dologból. A nagyobb baj az volt, hogy előbb a Duna áradni kezdett, aminek következtében a folyami hajózást fel kellett függeszteni, majd a hosszan tartó szárazság miatt a szintje annyira alacsonyra apadt, hogy a hajózás ismét szóba sem jöhetett. 1959 nyara, Erdős pechjére, épp arról maradt nevezetes, hogy évtizedes távlatban a leghosszabb fennakadást hozta a folyami közlekedésben.

Közben az idő egyre telt, lassan Ullmann több hónapos párizsi tartózkodása a végéhez közeledett. Kövesi tett egy utolsó elkeseredett kísérletet, és 1600 dollárért vásárolt egy Ford Fairlane-t, amiben kialakíttatott egy titkos rekeszt, de végül nem volt alkalmuk bevetni a szerzeményt. Ullmann vízuma lejárt, és hogy ne kockáztassa Tamás biztonságát, visszatért Magyarországra. Így ettől a pillanattól Monod-nak és Kövesinek már két ember kicsempészését kellett megoldania.

Advertisement

Ullmann hazautazásakor Monod munkatársa, Francois Jacob (akivel később megosztva kapták a Nobel-díjat) és felesége, Lise kísérték ki őt a pályaudvarra. A hosszú vonatútra Lise Jacob számos olyan könyvet adott ajándékba, amelyek Magyarországon elérhetetlenek voltak, így a határátlépés előtt meg is kellett szabadulnia tőlük. A következő húsz órát szinte folyamatos olvasással töltötte: Camus-, Sartre-, Simone de Beauvoir- és Orwell-művek pörögtek végig a kezében. Különösen Orwell volt nagy hatással rá. (A kor magyarországi hangulatát jól mutatja, hogy szenzációszámba ment, amikor később egy zoológus kollegája sikeresen megrendelte, mint szakmai művet, az “Állatfarm” egy példányát, ugyanakkor a történész ismerősei már nem mertek kockáztatni az “1984"-gyel.) Bécsben megállva Ullmann még meglátogatta Kövesit, és a határ átlépése előtt egy utolsó levelet írt Monod-nak, amiben a helyzet pozitívumát próbálta meglátni:

Olyan ez, mint egy kártyajáték. Vannak napok, amikor semmi sem jön össze, és ilyenkor fel kell tudni állni az asztaltól, mielőtt mindent elveszítünk. Máskor minden sikerülhet. Az utóbbi öt hónapban pechünk volt, de ezután nagyobb szerencsénk kell legyen.

A szintén csalódott Kövesi rövid üzenetet kanyarított Ullmann levele alá:

Ha valami sürgős dolog adódik, írni fogok, vagy felhívom az irodájában… Tudom, hogy mindent megtettem, ezért nem érzem rosszul magam, csak szomorú vagyok. De nem adom fel a reményt.

Szalmonella- és kólibaktérium-kinyerési technikák

Hazaindulása előtt Ullmann és Monod titkos üzenetváltási technikákban egyeztek meg, ami a következő év során elengedhetetlennek bizonyult a megfelelő információáramláshoz. Egyrészt felhasználva a keményítőt bontó amiláz enzimekkel szerzett tapasztalatát, Ullmann azt javasolta, hogy a kényes üzeneteket keményítővel írja majd Monod-nak küldött Bartók- és Rosztropovics-lemezek borítójára, és ezt a kvázi “láthatatlan tintát” Monod vagy titkárnője, Madeleine jód segítségével teheti láthatóvá. Emellett egy titkos kódnyelvben is megegyeztek, amelynek segítségével látszólag aktuális kutatási témákról írva a szökés részleteit egyeztethették. Az egyezség szerint, ha Erdősről írnak, akkor a “kólibaktérium” szerepel majd a szövegben, Ullmann esetében pedig “szalmonella” lesz a kód, a szövegben előforduló “kinyerés” a szökésre vonatkozott, a “víz alapú” kifejezés hajóra, a “szerves” autóra.

Ennek megfelelően egy tipikus kódolt üzenet, amiben Monod Kövesivel való tárgyalásáról értesítette Ullmannt, így nézett ki:

Köszönöm, hogy ilyen részletesen tájékoztatott a munkájukról, pontosabban a munkánkról, hiszen így a távolból is folytatjuk az együttműködést. Egészen a közelmúltig nem volt nagyon miről beszámolnom a különböző új mikróbakinyerési technikák apropóján. De szerencsére, barátom és kollegám, Andrew professzor [megj.: Kövesi], aki, ahogy ön is tudja, sokat foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, a közelmúltban meglátogatott és hosszan egyeztettünk. Akárcsak mi, ő is arra jutott, hogy mind a kólibaktérium, mind a szalmonella kinyerése sajátos problémákat vet fel, és eddig számos próbálkozás kudarcba fulladt. Eredményeinket összevetve azonban arra jutottunk, hogy korábbi eljárásainkat pontosítva (amelyeket ön is ismer, hiszen együtt is használtuk), mégis sikerülhet a dolog. Kollégám hamarosan számos kísérletet tesz majd, hogy a kinyerés pH-ját és hőmérsékletét megváltoztassa, miközben továbbra is vizes közegben dolgozna. Részletesen tájékoztatni fog az eredményeiről, és amennyiben ez érdeklődésre tart számot, továbbítom önöknek.

A számos sikertelen szökési próbálkozás azonban Monod-t és Kövesit anyagilag nehéz helyzetbe hozta. A linzi bandával való egyezkedés, a Ford Fairlane megvásárlása és átalakítása, Kövesi Párizs és Bécs közötti ingázása közel 8000 dollárba került, így az eredetileg összegyűjtött pénzből 300 dollár maradt. Ráadásul az eredeti pénzt összeadók között is akadt egy, akit nem nyugtatott meg a dolgok állása.

Advertisement

Csapó Árpád Erdős Tamás egykori kollegája volt a Szent-Györgyi-laborban, de már a negyvenes évek végén disszidált Amerikába, ahol 1959-ben a Rockefeller egyetemen kutatott. Ullmannék kérésére segített abban, hogy a Héber Menekült Segélyszervezet (HIAS) 2500 dollárral támogassa a szökést. Mivel az nem valósult meg, Csapó nehéz helyzetbe került, hiszen nem tudta a HIAS felé igazolni a pénz elköltését (az eredeti terv szerint ezt a pénzt Tamásék szökése után használták volna fel), ezért egyre ingerültebb levélváltásba került Monod-val, amelyben végül megvádolta, hogy engedélye nélkül használta fel a HIAS pénzét, és kártérítést kért. Az egyre frusztráltabb Monod-nak ekkor lett elege, felhívta Csapó figyelmét, hogy itt tulajdonképpen az ő barátja érdekében megy a szervezkedés, és felszólította, hogy ha komolyan gondolja, hogy jobban tudná igazgatni a szökést, mint ő és Kövesi, vegye át a szervezést. Ha viszont nem, akkor hagyja őket békén.

Hogy Ullmann és Erdős szökése ne akadjon el, Monod végül 5000 dollárnyi személyes kölcsönt kért egykori mentorától, André Lwofftól, ami egy időre elégnek bizonyult a további tervek kidolgozásához.

Késő októberre Kövesinek is be kellett látnia, hogy minden optimizmusa ellenére a vízi szöktetés nem fog menni. A linzi banda is megbízhatatlannak bizonyult, a hideg idő is valószínűtlenné tette az utazás ilyen formáját. Így új lehetőségek után kezdett tapogatózni.

Advertisement

Először egy bútorexporttal foglalkozó vállakozót környékezett meg, aki rendszeresen szállított árut a vasfüggönyön keresztül, és jó kapcsolatot ápolt a kommunista oldal vámosaival is. Mivel a bútorokat a vámon lepecsételés után már senki nem bolygatta, ha Budapesten időben el tudtak volna rejtőzni Ulmmannék a szekrényekben, minden valószínűség szerint gond nélkül átjuthattak volna a határon. Ám a tervezés fázisában ez is elakadt, és végül két hónap után Kövesi kénytelen volt feladni a reményt, hogy így célt érhet.

Februárban váratlanul új ötlete támadt, és gyors szervezésbe kezdett, amibe ezúttal, idő hiányában, már Monod-t sem avatta be. Ami talán jobb is volt, mert már az ötlet is őrültnek tűnt minden külső szemlélő számára – a részleteket megismerő Ullmann-nak is egy abszurd Ionesco-darab jutott eszébe róla. Kövesi alapötlete az volt, hogy Erdőséket egy Csehszlovákiában és Lengyelországban turnézó vándorcirkusz tudná kiszöktetni. A cirkuszi kontakttal Budapesten találkozó Ullmann megdöbbenve hallotta, hogy a terv az lenne, hogy ők az oroszlán ketrecében utaznának, miközben az állat be lenne altatózva. Végül az amúgy sem túl lelkes Ullmannéknak nem volt szükségük mérlegelni az abszurd terv esetleges előnyeit, mert a cirkuszigazgató maga is túl veszélyesnek ítélte és lefújta a vállalkozást.

Monod Magyarországon

A pechsorozat március 7-én szakadt meg, amikor Monod felkérést kapott a Magyar Tudományos Akadémiától, hogy Budapesten tartson előadást. Az utazás lehetőséget adott, hogy Erdőssel és Ullmannal személyesen egyeztetve kitalálják a menekülés új formáját. Ugyan maga a látogatás nem volt elég hosszú, hogy Ullmannék azalatt megszervezzék és megejtsék a szökést (Ullmann maga is utalt erre, kódnyelven, Monodnak írt levelében: “Nem hiszem, hogy látogatása elég hosszú lenne arra, hogy kísérletezzünk”), ám a sikeres szökés részleteiben ekkor állapodtak meg.

Monod májusi előadása a génszabályozásról az Akadémián hatalmas siker volt, az egész magyar tudományos elit számára emlékezetes esemény. Az erőszakkal a liszenkóizmusba temettetett intézmény falai között 1948 óta először hangozhatott el minden retorzió veszélye nélkül a “gén” szó, először lehetett olyan dolgokról szabadon beszélni, amelyek Nyugaton már a tudományos kánon részét képezték, ám itthon úgy kellett tenni, mintha nem is léteznének. A hallgatóságból kevesen hallottak egyáltalán a bakteriális genetikáról, így egy olyan jó előadó, mint Monod, pillanatok alatt lenyűgözte őket.

Advertisement

Közben Kövesi sem unatkozott: egy brit lakókocsi beszerzése után sikeresen felkutatott egy vállakozó szellemű autószerelőt (ez volt Helm), aki vállalta, hogy a családjával mintegy vakációzni Jugoszláviába utazik egy hétre, majd a Budapesti Nemzetközi Vásárt megtekintve tér vissza Ausztriába, ezzel lehetőséget nyújtva Ullmannak és Erdősnek, hogy elrejtőzzenek.

Monod akadémiai előadását néhány másik is követte, amelyek apropóján Szegedre és más intézményekbe is ellátogathatott, közben Ullmann és Erdős voltak a kísérői. (Mivel más esetekben ilyenkor valószínűleg beépített emberek kísérték a fontos külföldi vendégeket, a francia nagykövet külön figyelmeztette is Monod-t, utóbbi derültségére, hogy jól vigyázzon, mit mond Ullmann jelenlétében, aki biztosan a titkosrendőrség embere.) Erdős ekkor találkozott először személyesen Monod-val, és azonnal kölcsönös szimpátiát keltettek egymásban. Hatszemközt nyíltabban beszélhettek a szökési tervekről, de csak bizonyos határok között: amikor az Ullmannék lakásába látogató Monod a tárgyra tért volna, az asszony a telefonra dobott párnával jelezte, hogy valószínűleg lehallgatják őket.

A szökéshez ekkor az volt a legfontosabb, hogy egy olyan helyszínt találjanak, ahol Ullmann és Erdős észrevétlenül bemászhat Helmék lakókocsijába. Gépjármű hiányában nem volt olyan egyszerű felderíteni a lehetséges helyszíneket. Mivel autóbérlés nem jöhetett szóba, Ullmann megszervezte, hogy az Akadémia bocsásson egy autót Monod rendelkezésére, amivel a Duna mentén, Esztergom felé kezdtek kirándulni. A sofőr nem is értette, hogy Monod miért akar a legistenhátamögöttibb pontokon kiszállni az autóból, hiszen ott szerinte nem volt semmi látnivaló. Monod rendre azt válaszolta, hogy szereti a folyókat, ami annyira hihető volt, hogy a sofőr még sokáig azt mesélte mindenkinek: a bogaras francia professzor bele van bolondulva a természetbe.

Advertisement

Végül sikerült egy viszonylag eldugott helyet találni, egy autóbuszállomáshoz közel, ami azért volt fontos, hogy Ullmann és Erdős is könnyen meg tudják közelíteni. Monod csendben jelezte a magyar párosnak, hogy ez lesz a hely, majd mindannyian a fejükbe vésték a közeli kilométerkő jelzését.

Május végén Monod visszatért Párizsba és Kövesi elkezdte előkészíteni a szökést. Jugoszláviába menet Helm rövid időre megállt Budapesten, ahol összefutott Ullmann-nal, és tisztázták a leendő találkozás néhány részletét.

Június 18-án virradt fel a nagy nap. Előző este Helm a családjával egy budapesti szállodában szállt meg, majd jelezte Ullmann-nak, hogy eljött az idő. Erdősék tudták, hogy hirtelen eltűnésük azonnal felkeltené a titkosrendőrség figyelmét, ezért az előző napokban elterjesztették, hogy biciklitúrára mennek, majd 18-án délelőtt csendben felszálltak egy Esztergomba induló buszra, és a megbeszélt helyen leszállva elkezdték várni szöktetőiket (Ullmann nyugtatókat szedett, hogy jobban el tudja viselni a feszültséget). Hamarosan befutott Helm, és Ullmanék beszálltak. Két órával a határra érkezés előtt az autó még egyszer megállt, hogy a két szökevény rejtekhelyet kereshessen. Helm terve szerint Erdősék az ágyak alatti fiókokban rejtőztek volna el, de ez annyira feltűnő rejtekhely volt, hogy azonnal lefújták (mint később kiderült, megérzésük helyes volt, a határőrök valóban ezt vizsgálták meg először). Idő hiányában nem sok alternatíva merült fel, így esett a választás a fürdőkád alatti dobozra. Amikor bemásztak és elhelyezkedtek a koszos ruhák alatt, Erdős csak annyit súgott Ullmann fülébe: “Ne mozdulj, és ne mondj semmit, bármi történjék”.

A vasfüggönyön túl

Órákkal később – immár Helmék otthonából – értesítették Kövesit és Monod-t a sikeres szökésről. Monod extázisban volt, azonnal táviratozott Csapónak, Jacobnak, valamint az akció többi támogatójának. Másnap kora reggel tiktárnőjét, is a nagy hírrel fogadta, aki örömében a nyakába ugrott.

Pár nap múlva megérkezett Ullmann levele is Bécsből:

Megszervezett valamit, ami teljességgel lehetetlennek tűnt. De ön nemcsak megszervezte, még a részletekre is mindig figyelt. Hány fájdalmas órát tölthetett ezzel? Bűntudatom van, hogy az idejét és energiáját raboltuk. Ön egy fantasztikus ember. Ha nem tudnám, hogy valóban létezik, azt hinném, hogy csak a képzelet szüleménye. Vannak dolgok, amiért sosem tudunk elégszer köszönetet mondani és sosem tudunk elfelejteni. Még fel sem tudom fogni, mit jelent, hogy szabad vagyok … szabad, köszönhetően önnek.

A két szökevénynek még papírokat kellett szerezni a továbbutazáshoz, amiben nagy segítségükre volt Monod testvére. Philippe, aki még mindig a Külügyminisztériumban dolgozott. Viszonylag hamar elintézte, hogy Ullmannék megkapják a szükséges vízumokat, majd gálánsan még saját párizsi otthonát is felajánlotta szálláshelyül, amelyre új munkája miatt (ausztrál nagykövetnek nevezték ki) egy ideig nem volt szüksége.

Advertisement

Erdősék végül közel két hónappal a szökés után, augusztus 10-én értek Párizsba, ahol a Gare de l’Est-en Madeleine Brunerie várta őket. Egy közeli kávézóba ültek be reggelizni, és Erdős még hosszú évekig felemlegette az itt fogyasztott első “szabadságcroissant” ízét.

A két fiatal kutató számára ekkor már az elsődleges cél a megfelelő munkahely és bevételi forrás biztosítása volt. Monod ekkor is nélkülözhetetlennek bizonyult. Kapcsolatai révén Ullmann egy Rockefeller-ösztöndíjjal kezdhetett el dolgozni hamarosan a Pasteur Intézetben, míg Erdős Tamás egy párizs környéki kutatóintézet enzimológia laboratóriumába került.

Mindketten fiatalok voltak még, és korábbi sikereik ellenére valódi karrierjük csak ekkor kezdődött. Ullmann egyre jobban belefolyt Monod csoportjának munkájába, egyre fontosabb szereplője lett a Pasteur Intézetben folyó kutatásoknak. Monod-ék munkája eredményeként a korábban csak obskurus biológiai problémának tűnő, “hogyan hasznosítja az Escherichia coli baktérium a laktózt?” kérdés a molekuláris biológia egyik legnagyobb enigmájára, a gének átíródásának szabályozására adott választ. A jelentéktelennek tűnő baktérium az élővilág egyik nagy titkára adott meglehetősen univerzális választ, hiszen alapvetően az itt felfedezett szabályozási logika határozza meg máig, hogy hogyan vizsgáljuk a gének működését a legkülönbözőbb élőlényekben. Monod évekkel később is állította, hogy “ami igaz az E. coli-ra, igaz kell legyen az elefántokra is”. Nem véletlen, hogy 1965-ben Monod és munkatársai kapták az orvosi Nobel-díjat.

Ullmann-nak fontos szerepe lett Monod-ék ún. operon elméletének bizonyításában, a laktóz bontásában részt vevő enzim szerkezetének feltárásában, illetve a folyamat egy korábban nem sejtett szabályozási szintjének leírásában. Közben eredményeinek köszönhetően fokozatosan lépkedett előre az intézeti hierarchiájában, ahol végül az Igazgatótanács tagja lett. Karrierje során visszatérő bosszúságnak bizonyult, hogy mivel a kommunista blokkból származott, az amerikai hatóságok folyamatosan gyanakodva tekintettek rá, amikor amerikai kollegáit látogatta meg. Légből kapott megfontolások alapján kelet-európai kémnek tartották, és a McCarthy-éra legsötétebb pillanatában fogant McCarran-törvényre hivatkozva nem tették lehetőve a szabad mozgását az országban. (A sors különös fintoraként Monod maga is hasonló okokból nem tudott Amerikába utazni 1952-ben, mert világháborús kommunista kötődésére hivatkozva rá is gyanakodva néztek a kor paranoid amerikai adminisztrátorai, ő pedig nem akart a legfőbb ügyészhez fordulni, hogy megalázó procedúra során bizonygassa az ártatlanságát.)

Advertisement

Monod 1976-os halála után Ullmann kutatási érdeklődése fokozatosan a szamárköhögést okozó Bortadella pertussis baktérium egyik toxinjára irányult, és közben sok energiát fordított mentora életművének gondozására is. Munkájának elismeréseként a Francia Érdemrend és Becsületrend lovagja lett, a római Sapienza egyetem díszdoktora, az EMBO tagja, és megkapta a ragályos betegségeket vizsgáló alapkutatók egyik legrangosabb elismerését, a Robert Koch aranyérmet (2002).

Ulmann sikerei itthon sokáig elismeretlenek maradtak. Disszidálásukkal a magyar állam számára Erdős és Ullmann megszűntek létezni, a velük való kapcsolattartás elképzelhetetlen volt. Tudományos rehabilitációjukra csak jóval a rendszerváltás után került sor, amikor 1998-ban Venetiáner Pál ajánlására a Magyar Tudományos Akadémia Ullmannt külső tagjának választotta (Venetiáner még fiatal kutatóként az Orvosi Vegytani Intézetben ismerte meg Ullmannt).

(A történet megírásában Ullmann Ágnes Annual Reviews of Microbiology-ben megjelent tudománytörténeti esszéje, a Research in Microbiology-ben megjelent “Le ‘Grand’ François” című írása, Madeleine Brunerie önéletrajza, valamint Sean B. Carroll “Brave Genius” című könyve segített. Hálás vagyok Ullmann Ágnesnek a szöveghez fűzött kritikai észrevételeiért, valamint azért, hogy megengedte: a róla készült korabeli fényképet felhasználhassuk. Jacques Monod “Malivert” igazolványképét Olivier Monod engedélyével közöljük újra, a Bartók-lemez képét Sean B. Carroll engedélyével, a Pasteur Intézetben készült fényképeket pedig az Intézet archívumának beleegyezésével. Utóbbiak Ullmann Ágnes honosításakor készültek, az első képen középen Ullmann Ágnes látható, a második képen pedig Jacob középen, Monod a jobb szélen. A korabeli újságkívágásért a Délmagyar archívumát kezelő Molnár Sándort illeti köszönet, aki kikereste azt. Legvégül köszönöm Eörsi Lászlónak is az irodalmazásban nyújtott segítséget.)

[a szerző biológus, a CriticalBiomass blog egyik szerzője]